Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam. Tökéletes volt. A színek játszadoztak a szárnyain, ahogy kétségbeesetten verdesett időnként nekiütődve az ablaknak. A szépsége úgy vonzott, hogy képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet. Elbűvölt, ahogy minden, amit képviselt.
Tudtam, hogy meg kell mentenem, bármi áron. Csak sokára sikerült az ujjaimat köré zárnom. Amikor végre kiértem az udvarra és szétnyitottam a tenyeremet, hogy szárnyalhasson, rá kellett jönnöm, hogy már rég nem él.
Metrós csevej:
- Tényleg, te láttad a Fekete hattyút?
- Nem, Geri mondta, hogy nézzük már meg, mer mindenki látta. Mér, jó?
- Á, csak arról szól, hogy egy csaj behaluzik dolgokat.
Kedves Utasaink!
Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy 49-es villamosjáratunkon néha egy különös férfi a sofőr. Mosolyt varázsol a pankrációban megfáradt emberek arcára. Vannak még, akik nem adták fel.
A zavartalan utazás megőrzése érdekében kérjük kedves Utasainkat, hogy hagyják őt figyelmen kívül, máskülönben kizökkentődhetnek a megszokott szürke hétköznapokból. Mindezért felelősséget nem vállalunk.
Köszönjük.
Amikor kitöltöttem azt a mély tudományos alapokon nyugvó tesztet arról, hogy melyik mesehős illik hozzám és a Szörnyeteg jött ki (kétszer is), nem kellett volna nevetnem. Nem. Le kellett volna vetnem az álmokból szőtt királylány-ruhát, páncélra kellett volna cserélnem. Olyanra, ami még a hidrogénbombának is ellenáll, ha már állandóan őrültségekre adom a fejem.
Pedig enyém lehetett volna Csipkerózsika menedzser-hercege, Hamupipőke esetlenül édes életművésze vagy Hófehérke egyik törpéje, nekem mégis mindig Szörnyeteg kellett, aki - úgy hittem - miattam úgyis megszelídül.
Legalább egy OKJ-s állatszelidítő-tanfolyamot elvégezhettem volna. De hát ahogy azt a bölcs svédek már megállapították jag är dum som en flundra (=buta vagyok, mint egy érdes lepényhal). Isten óvjon a horgoktól.
Mások is felfigyeltek a metrón fellelhető kincsekre. Íme, amit Réka talált:
Jancsi és Juliska
Egy meglepően hosszú, munkával töltött éjszaka után hálásan rogytam le az első üres helyre a metrón. Későn vettem észre, hogy velem szemben egy anyuka ül két gyerekével. Sajnos a gyerekszülés, mint olyan, nem szerepel a top 10es listámon, mivel nem igazán kedvelem őket.
A fáradtság azonban győzött bennem, így maradtam, ahol voltam. Az első megállónál a kislány leugrott az ülésről, mire az anyja ráordított:
-Nem megmondtam, hogy maradsz a helyeden?
Néztem a kislányt és a kisfiút, akik megszeppenve ültek édesanyjuk mellett. Látszott, hogy rettentően unják az utazást, inkább az úti cél az, ami izgatja őket. A következő megállónál a kislány az ajtót bűvölve csendesen kérdezte. –Ott vagyunk már?
A 30-35 éves nő újfent rámordult: -Majd én szólok, mikor odaértünk! És megmondtam, hogy maradj nyugton!
Néztem a kislányt, hatalmas barna szemei ábrándozva merültek el az ő kis világában. Eszembe jutott, amikor én voltam hasonló korban, és semmi más vágyam nem volt, mint a játszótéren futkározni egész nap és, hogy olyan magasra röpítsen a hinta, hogy kirepülhessek a világűrbe. Arra gondoltam, képzeletében messze jár, és alig bírja kivárni a percet, amikor a valóságban is megérkezik. Néztem a kislányt és testvérét, és egészen meghatódtam saját érzéseimtől. Talán mindeddig rosszul ítéltem meg a gyerekeket és ideje felnőttként végre előítéletek nélkül átgondoltabban véleményt formálnom bizonyos dolgokról.
Az anyuka fáradt arcára pillantottam és még magamnak sem tudtam volna megmagyarázni, miért de haragot éreztem. Biztosan egész nap dolgozott, és fáradt is, de a gyereknevelés felelősség és igenis tudnia kéne türelmesebbnek lenni.
Elgondolkodtam, hogy vajon mennyiben befolyásolja a gyerekek magatartásformáját a szülők türelmetlensége? Vajon több türelemmel és megértéssel szófogadóbb és kedvesebb gyereket nevelhetnének? Olyanokat, akik később nem abban látják a megoldást a problémáikra, hogy a szemükbe fésülik hajukat, és borotvával vagdossák különböző testrészeiket.
Arra eszméltem, hogy a kislány hirtelen, minden átmenet nélkül visítani kezdett, hogy le akar szállni. Angyali mosolya továbbra is ragyogott. Így mosolyoghatott Lucifer is, mielőtt száműzték. Édesanyja elkapta a karját, hogy le ne ugorjon, mire a kislány teljes erejéből rugdosni kezdte a lábát, miközben azt kiabálta, hogy mennyire gyűlöli őt. Az eddig csendes kisfiú is magára talált, és anyja nyakába csimpaszkodva követelte a „napi édesség adagját”.
A nő határozottsága immár végleg eltűnt és fásultan próbálta csendre inteni gyerekeit. Természetesen minden próbálkozása hasztalan volt. Az utasok próbáltak nem tudomást venni a helyzetről és nem néztek a gyerekek irányába. Még két megállón keresztül „élvezhettem” a hisztit. „Egész nap homokoztam a hülye Danival, most már TVzni akarok!” „Mikor játszhatok végre a laptopon?” „Csokit akarok!” „Mikor kapom meg végre az Xboxot?” „Fagyit is vegyél!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok kíséretében szálltam le a megfelelő megállóban.
Miközben hazafelé sétáltam megállapítottam, hogy a gyerekekről alkotott véleményem mégsem volt nagyon téves és, hogy milyen kár, hogy a Jancsi és Juliskában nem ismerhettük meg a „gonosz banya” álláspontját. Ki tudja, talán fel tudott volna hozni némi mentséget tetteire?! Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a metrón látott anyuka, volt olyan bölcs, még mielőtt gyereket szült, hogy nem építtetett kemencét otthonukba.
Mivel épp hűtlen vagyok Budapesthez, hanyagolnom kell a BKV-s sztorikat is - nyersanyag hiányában. Kárpótlásul egy kis Ady:
Az alvó királyleány
Királyleányom, szűz Teljesedés,
Itt áll lovagod. Ez a mese-erdő:
Én vagyok itt a nagy életre keltő.
Ma a csodáknak éjjele vagyon,
Valóság lehet, mit csak álom festett:
Csak egy óráig őrizzem tested.
S vissza se nézek, úgy futok tovább,
Várj új lovagot, újabb ezer évet,
Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek.
A mesékben nem sok szöveg jut a királylányoknak. Nemrég, amikor a buszon zötykölődtem, rájöttem, hogy miért. Egy mögöttem ülő lány az első pillanattól kezdve magára vonta a férfiak figyelmét, amíg a nők inkább irigységgel vegyes megvetéssel néztek rá. Napbarnított bőr, tökéletes alak, kihívó ruha, babaarc… kell ennél több? Nevetgélve foglalt helyet a barátnőjével a fülledt buszon. Arról kezdtek el beszélni, hogy milyen izgalmas lesz majd tolmácskodni a Szigeten. Elképedtem, hiszen nem néztem volna ki sokat a két szépségből.
A társalgás megszakadt és főszereplőnk valamit pötyögtetett a mobiljába, ami kissé nehézkesen ment a műkörmök miatt. Füléhez emelte a telefont, majd pár másodperc elteltével hisztérikus fejhangon kiabálni kezdett:
- Ne németül mondjad, tudod, hogy nem éééértem!
A buszban beálló general pause hirtelen megszűnt, amikor a tolmácslány újból megszólalt, ezúttal a barátnőnek címezve:
- Ja, csak a hangposta volt.
A villamos annyira tömött volt, hogy bár közvetlenül mellettem tátongott egy üres hely, nem mertem leülni. Valószínűleg már akkor éreztem, hogy a tömegen fáradhatatlanul átfurakvó két elszánt negyvenes nő már kiszemelte magának az ülést.
A teltkarcsú hölgy foglalt helyet, szúrós szemű barátnője szorosan mellette állva próbálta elérni, hogy minél nehezebben tudjak kapaszkodni. Közben rá is kezdték:
- Ez a továbbképzés, ne tudd meg! Pfű, remélem, most egy darabig nem kell mennem.
- Miért, olyan rossz volt, mint múltkor?
- A rossz az nem kifejezés erre! Felháborító! Annyira felidegesítettek, képzeld. Azt akarták bemesélni nekünk, hogy ha játékosan tanítjuk a kölyköket, akkor majd könnyebben megjegyzik és figyelni is fognak. De tudod ki fog ugrálni nekik a tábla előtt?! Maradok a régi módszernél: diktálom, ők írnak és punktum.
- Jól teszed, drágám. Én is ezt csinálom. Majd megjegyzik otthon.
Éljen a gyerekcentrikus oktatás.
A barna óra piszkossárga számlapján fáradtan vánszorogtak a mutatók. Bármelyik pillanatban megállhatott volna, de mégsem tette. Kis tulajdonosának vékony, fehér kezén takargatta az egyre megújuló sebeket már hosszú hónapok óta. A fiúcska gondterhelten bámult ki a villamos homályos ablakán, mintha egy másik világot nézne. Az egyik megálló után – akár álomból ébredve – megdörzsölte szemeit és hirtelen elmosolyodott. Hihetetlenül megszépült ettől a mozdulattól.
A sárga monstrum komótosan döcögött tovább a Szent Gellért téren, elnyikorgott a Vámház térig, ahol kavarodás lett úrrá a felszállók között. Egy hangoskodó, izgága gyerekbanda feszítette ki a csukódó ajtókat az utolsó percben. Valaki meglökte a kisfiút, néhányan véletlenül rátapostak – vagy csak a belőlük áradó energia taszította meg?
Az eddig vidám tekintet elfehéredett, a csillogás megkopott a szemeiben, lélegzete akadozott, pánikszerűvé vált, izzadtság verte ki a homlokát. Egy határozott kéz azonban megragadta és leültette közvetlenül mielőtt bármi drasztikus történhetett volna.
Senki sem vette észre, ahogy a lökdösődésben a mutatók őrült tempóra gyorsultak, majd újra lelassultak. Időtlen idők óta így megy ez.
A huszonéves srác mit sem sejtve hallgatta a szelíden bömbölő metálzenét a kihalt villamoson. Néhány bóbiskoló vagy merengő utas támasztotta még a fejét a koszos ablakoknak, háttérzajként pedig két hajléktalannak látszó férfi mondatfoszlányait lehetett elkapni, akik a jármű hátuljában azon vitatkoztak, hogy jó ötlet volt-e felébreszteni az enyhén illuminált állapotban lévő harmadik társukat.
Az egyik megállóban belépett a képbe egy új színfolt. A törékeny anyóka kedves mosollyal pásztázta végig az üresen tátongó ülőhelyek sorát, könnyedén odatipegett a flegma fiúhoz és várakozásteljesen nézett rá. Ő felsandított a nénikére, értetlenül. Egy hihetetlenül hosszú perc után kezdetét vette egy rövid, lényegre törő párbeszéd:
- (sóhaj) Kisfiam, le szeretnék ülni.
- (meghökkent csend) Akkor talán tessék helyet foglalni valamelyik széken. Segítsek?
- (újabb, immár hektikus sóhaj) Nem érted. Te az én helyemen ülsz.
- Tessék?
- Ez az én helyem. Állj fel, légy szíves.
- De…
- Az ÉN helyem.
Ekkorra a néni arca gyökeres változáson ment keresztül. Eltűnt az ártatlan mosoly, helyét átvette a megrendíthetetlen eltökéltség. A fiú kivert kutyaként somfordált arrébb.
Békésen ébredeztem a csepeli HÉV-en, amikor egy vékony hang ütötte meg a fülemet. A hátam mögött egy izgatott lány azt mesélte a barátnőjének, hogy tegnap este felhívta a barátja és titokzatos módon randit beszélt meg vele a Keletinél.
- Nem mondta meg, hogy mit akar! Vágod? Nem is tudta, hogy ráérek-e, csak úgy kitalálta magának, hogy talizzunk. Ja… Tök fura, nem? ÚRISTEN! Mi van, ha szakítani akar?!
A csepeli végállomástól kezdve a Szent Imre térig elszabadultak az apokalipszis lovasai és az egész vagon tanúja lehetett a világvégének. Az egy mondaton belüli „szakít”, „meghalok”, „leszarom” és „kinyírom” szavak sűrűsége jelentős mértékben emelkedett. A változás Szabadkikötő előtt következett be, amikor szegény áldozat ráébredt, hogy az ominózus telefonhívás előtt kapott egy SMS-t is élete szerelmétől, amiben megvallja neki, hogy imádja és még jobban meg szeretné ismerni. A kedélyek csillapodtak egészen a talány megfejtéséig:
- És ha meg akarja kérni a kezem? Basszus, lehet, hogy feleségül akar kérni! Vagy akkor miért nem mondta, hogy mit akar? Biztos megkéri a kezem, nem?
A barátnője készségesen támogatta a kiváló felvetést és sűrűn bizonygatta, hogy habár csak három hónapja vannak együtt, ez elhanyagolható tény. A következő megvitatandó kérdés már az volt, hogy hogyan ájul majd el az örömtől és meglepetéstől. Felmerült az az ötlet is, hogy szereznek egy mentőt, hátha túl erősen veri be a fejét elalélás közben. Fő a biztonság.
Ám amikor a vonat begördült a Boráros térre és a barátnő halkan megjegyezte:
- Te, nem ma utazik valahova? Lehet, hogy ezért mentek a Keletihez.
- Ja, de, tényleg. Basszus, kinek van erre ideje? Este buli és még ruhám sincs. Lemondom, aztán menjünk shoppingolni.
Úgy tűnik, ma nincs happy end. Bár ők biztos boldogan élnek, míg meg nem halnak.
