A huszonéves srác mit sem sejtve hallgatta a szelíden bömbölő metálzenét a kihalt villamoson. Néhány bóbiskoló vagy merengő utas támasztotta még a fejét a koszos ablakoknak, háttérzajként pedig két hajléktalannak látszó férfi mondatfoszlányait lehetett elkapni, akik a jármű hátuljában azon vitatkoztak, hogy jó ötlet volt-e felébreszteni az enyhén illuminált állapotban lévő harmadik társukat. 

Az egyik megállóban belépett a képbe egy új színfolt. A törékeny anyóka kedves mosollyal pásztázta végig az üresen tátongó ülőhelyek sorát, könnyedén odatipegett a flegma fiúhoz és várakozásteljesen nézett rá. Ő felsandított a nénikére, értetlenül. Egy hihetetlenül hosszú perc után kezdetét vette egy rövid, lényegre törő párbeszéd:

-          (sóhaj) Kisfiam, le szeretnék ülni.

-          (meghökkent csend) Akkor talán tessék helyet foglalni valamelyik széken. Segítsek?

-          (újabb, immár hektikus sóhaj) Nem érted. Te az én helyemen ülsz.

-          Tessék?

-          Ez az én helyem. Állj fel, légy szíves.

-          De…

-          Az ÉN helyem.

Ekkorra a néni arca gyökeres változáson ment keresztül. Eltűnt az ártatlan mosoly, helyét átvette a megrendíthetetlen eltökéltség. A fiú kivert kutyaként somfordált arrébb.