Pestimesék

Mások is felfigyeltek a metrón fellelhető kincsekre. Íme, amit Réka talált:

Jancsi és Juliska

Egy meglepően hosszú, munkával töltött éjszaka után hálásan rogytam le az első üres helyre a metrón. Későn vettem észre, hogy velem szemben egy anyuka ül két gyerekével. Sajnos a gyerekszülés, mint olyan, nem szerepel a top 10es listámon, mivel nem igazán kedvelem őket.

A fáradtság azonban győzött bennem, így maradtam, ahol voltam. Az első megállónál a kislány leugrott az ülésről, mire az anyja ráordított:

-Nem megmondtam, hogy maradsz a helyeden?                                             

Néztem a kislányt és a kisfiút, akik megszeppenve ültek édesanyjuk mellett. Látszott, hogy rettentően unják az utazást, inkább az úti cél az, ami izgatja őket. A következő megállónál a kislány az ajtót bűvölve csendesen kérdezte. –Ott vagyunk már?

A 30-35 éves nő újfent rámordult: -Majd én szólok, mikor odaértünk! És megmondtam, hogy maradj nyugton!

Néztem a kislányt, hatalmas barna szemei ábrándozva merültek el az ő kis világában. Eszembe jutott, amikor én voltam hasonló korban, és semmi más vágyam nem volt, mint a játszótéren futkározni egész nap és, hogy olyan magasra röpítsen a hinta, hogy kirepülhessek a világűrbe. Arra gondoltam, képzeletében messze jár, és alig bírja kivárni a percet, amikor a valóságban is megérkezik. Néztem a kislányt és testvérét, és egészen meghatódtam saját érzéseimtől. Talán mindeddig rosszul ítéltem meg a gyerekeket és ideje felnőttként végre előítéletek nélkül átgondoltabban véleményt formálnom bizonyos dolgokról.

Az anyuka fáradt arcára pillantottam és még magamnak sem tudtam volna megmagyarázni, miért de haragot éreztem. Biztosan egész nap dolgozott, és fáradt is, de a gyereknevelés felelősség és igenis tudnia kéne türelmesebbnek lenni.

Elgondolkodtam, hogy vajon mennyiben befolyásolja a gyerekek magatartásformáját a szülők türelmetlensége? Vajon több türelemmel és megértéssel szófogadóbb és kedvesebb gyereket nevelhetnének? Olyanokat, akik később nem abban látják a megoldást a problémáikra, hogy a szemükbe fésülik hajukat, és borotvával vagdossák különböző testrészeiket.

Arra eszméltem, hogy a kislány hirtelen, minden átmenet nélkül visítani kezdett, hogy le akar szállni. Angyali mosolya továbbra is ragyogott. Így mosolyoghatott Lucifer is, mielőtt száműzték. Édesanyja elkapta a karját, hogy le ne ugorjon, mire a kislány teljes erejéből rugdosni kezdte a lábát, miközben azt kiabálta, hogy mennyire gyűlöli őt. Az eddig csendes kisfiú is magára talált, és anyja nyakába csimpaszkodva követelte a „napi édesség adagját”.

A nő határozottsága immár végleg eltűnt és fásultan próbálta csendre inteni gyerekeit. Természetesen minden próbálkozása hasztalan volt. Az utasok próbáltak nem tudomást venni a helyzetről és nem néztek a gyerekek irányába. Még két megállón keresztül „élvezhettem” a hisztit. „Egész nap homokoztam a hülye Danival, most már TVzni akarok!” „Mikor játszhatok végre a laptopon?” „Csokit akarok!” „Mikor kapom meg végre az Xboxot?” „Fagyit is vegyél!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok kíséretében szálltam le a megfelelő megállóban.

Miközben hazafelé sétáltam megállapítottam, hogy a gyerekekről alkotott véleményem mégsem volt nagyon téves és, hogy milyen kár, hogy a Jancsi és Juliskában nem ismerhettük meg a „gonosz banya” álláspontját. Ki tudja, talán fel tudott volna hozni némi mentséget tetteire?! Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a metrón látott anyuka, volt olyan bölcs, még mielőtt gyereket szült, hogy nem építtetett kemencét otthonukba.