A barna óra piszkossárga számlapján fáradtan vánszorogtak a mutatók. Bármelyik pillanatban megállhatott volna, de mégsem tette. Kis tulajdonosának vékony, fehér kezén takargatta az egyre megújuló sebeket már hosszú hónapok óta. A fiúcska gondterhelten bámult ki a villamos homályos ablakán, mintha egy másik világot nézne. Az egyik megálló után – akár álomból ébredve – megdörzsölte szemeit és hirtelen elmosolyodott. Hihetetlenül megszépült ettől a mozdulattól.

A sárga monstrum komótosan döcögött tovább a Szent Gellért téren, elnyikorgott a Vámház térig, ahol kavarodás lett úrrá a felszállók között. Egy hangoskodó, izgága gyerekbanda feszítette ki a csukódó ajtókat az utolsó percben. Valaki meglökte a kisfiút, néhányan véletlenül rátapostak – vagy csak a belőlük áradó energia taszította meg?

Az eddig vidám tekintet elfehéredett, a csillogás megkopott a szemeiben, lélegzete akadozott, pánikszerűvé vált, izzadtság verte ki a homlokát. Egy határozott kéz azonban megragadta és leültette közvetlenül mielőtt bármi drasztikus történhetett volna.

Senki sem vette észre, ahogy a lökdösődésben a mutatók őrült tempóra gyorsultak, majd újra lelassultak. Időtlen idők óta így megy ez.